A demokrata ellenzék pártjai láthatóan nem nagyon tudnak mit kezdeni a menekültüggyel. A küszöbön álló kvótareferendummal kapcsolatban ugyan már kialakították – hellyel-közzel konzisztens – álláspontjukat, miszerint az „igen”, a „nem”, a bojkott vagy az érvénytelen szavazat-e a kívánatos, az ehhez használt érvrendszereik viszont nem vagy csak érintőlegesen foglalkoznak konkrétan a migránsokkal, illetve a bevándorlási válsággal.
Az említett pártok politikusai ezt azzal szokták indokolni, hogy a népszavazás valójában nem is a migránsokról szól, hiszen – mint mondják – nincs is betelepítési kvóta, senki nem akar menekülteket (jelentős számban) Magyarországra oktrojálni. A politika azonban az értelmezések versenye: semmi sincs kőbe vésve, és mint minden a közéleti diskurzusban, az október 2-i kvótareferendum is a politika szereplőinek tolmácsolásában nyeri el az értelmét. A politikusok pedig az érdekeik szerint keretezik, illetve tulajdonítanak jelentést a politikailag jelentős eseménynek. A kormánypárt például a kvótareferendumról olyan értelmezést kínál, miszerint az igenis a menekültekről szól – csak nem a mostani, hanem a majdan Európába jövő menekültáradathoz kapcsolódó lehetséges kényszerbetelepítési döntéseknek kíván gátat szabni.
Ezzel szemben a demokrata ellenzék pártjainak kommunikációs stratégiája sokkal inkább a menekültkérdés eltolására és a referendum más témákra keretezésére irányul. A Liberálisok „igen”- és a DK bojkott-párti érvelése főleg az európai uniós tagsághoz köti a népszavazást, míg az MSZP és a kampány idejére összefogott Együtt, PM és MoMa gumicsontnak, figyelemelterelésnek tartja azt és inkább „az ország valós problémáira” terelnék a közbeszédet: az oktatásra, az egészségügyre és a korrupcióra, egyebek közt.
Jelen helyzetben mind a kormány, mind a demokrata ellenzék pártjainak keretezési kísérletei racionálisnak tűnnek a rövid távú politikai haszonszerzés szempontjából. A kormány menekültügyben gondosan fölépített és hosszú ideje markánsan képviselt, populista álláspontját a lakosság zöme osztja – ugyanúgy, mint hogy Magyarországnak az EU-ban kéne maradnia vagy hogy komoly problémák vannak a kormányzás minőségével. Ráadásul a kormány nyomasztó médiafölénye szintén afelé tereli az ellenzéket, hogy saját témákkal igyekezzen föltűnést kelteni ahelyett, hogy beleállna a migránsokkal kapcsolatos vitába, melyben a kormánynak sokkal több lehetősége lenne sulykolni a saját álláspontját és eltorzítani az ellenzéki pártokét.
A demokrata ellenzék stratégiája azonban hosszú távon már kevésbé működőképes. Alig több mint egy héttel a kvótanépszavazás előtt nem csoda, hogy szinte minden médiafelületet a menekültügy ural, viszont ez kisebb-nagyobb kilengésekkel, de alapvetően már bő másfél éve így van. A téma nem fáradt ki, illetve nem tudták tartósan fölülírni – a lakosság zöme számára látható menekültek hiányában sem – a pártosodott vagy civil ellenzéki erők által felszínre hozott, új témák. Ennek oka nem pusztán a kormány már említett médiaerejében keresendő. Legalább ennyire fontos, hogy a menekültügy igazából nem egyetlen ügy, hanem egy komplett diskurzus, amely számos témát és árnyalatot hordoz magában.
Baloldali politikusok és véleményformálók hajlamosak a kormányzat kampányait szimpla gyűlöletkeltésként vagy uszításként ábrázolni, pedig ez valójában egy jelentős és félrevezető leegyszerűsítés. A kormány migránsokkal kapcsolatos szólamai többek közt azért is tudtak a kezdetekkor gyökeret verni a közéletben és annak nyomán a választók fejében is, mert kapcsolódtak korábbi diskurzusokhoz, széles körben elfogadott narratívákhoz és fölhasználták azok toposzait is – gondoljuk a második Orbán-kormány szuverenitás-érveire vagy a „döntésképtelen EU” toposzára, amelyet korántsem szokás a gyűlöletkeltés formájának tekinteni. Az pedig, hogy ilyenformán több témát is egybefogott ez a diskurzus, végső soron lehetővé tette, hogy a menekültügy ilyen sokáig ne fáradjon ki, hiszen folyamatosan frissíthető és bővíthető volt új témákkal és elemekkel (mint például a terrorizmus vagy Soros György személye).
Világos, hogy egy olyan kommunikáció, amely a hazai közönség komoly hányadának világképét alakítja, nincs egy súlycsoportban az olyan ügyekkel, amelyek a világképekben csupán értelmeződnek. Az ellenzék zöme a korrupciós ügyeket vagy az oktatás problémáit egyszerűen csak fölhozza, rájuk mutat, és a társadalom ezeket valóban problémaként is érzékeli. De nem ad hozzájuk sajátos narratívát, a közönség meglévő világképének árnyalását szolgáló elemeket, és így például a korrupciót a választók – mint az a kutatásokból is kiderül – végső soron érdektelennek is ítélhetik a pártválasztásnál. Az Európa-pártiság pedig ennek a pandanja: ez ugyanis technikailag egy narratíva, és 2010 előtt működőképes is volt, viszont a Fidesz szuverenitás-narratívája (amelyre, mint említettem, a migráns-narratíva is épül) épp ennek a tagadásaként jött létre, érveket adva a választók kezébe, hogy árnyaltabban és alapvetően szkeptikusabban viszonyuljanak az EU-hoz, illetve annak egyes aspektusaihoz. Ilyenformán pedig az artikulálatlan EU-pártiságot nemigen fogadják el a választók, ami ugyancsak hatástalanná teszi ezt az üzenetet is a kormányzati kommunikációval szemben.
A demokrata ellenzéknek hosszú távon két lehetősége van. Az egyik, hogy ténylegesen beleáll a menekültügybe, és fölhasználva akár az orbáni narratíva egyes alapvetéseit is, széles körű és saját választ kínál a választóknak. A másik, hogy megpróbálja kibekkelni a menekültdiskurzust, mondván, hogy a kormány már túlságosan a magáévá tette azt, és nincs esély az ebbéli vélemények megváltoztatására. Ahhoz viszont, hogy ez a stratégia sikerre vezessen, az kéne, hogy a demokrata ellenzéknek legyen egy hasonlóan jól fölépített és adaptív üzenetrendszere, amely egyúttal hatásosabb is, mint a menekültügyre építő, de a már említett okokból akár 2018-ig is könnyen felszínen tartható orbáni narratíva.
